Most, harmincegy évesen, látva a mindenség végtelenségét s mégis a folyamatot, ahogy elmúlik, mint egy óriás számítástömeg végigszalad egyetlen, csak erre létrehozott quantum megannyi állapotán és annak összes lehetséges vizsgálható léte során, mint tér-idő gyertyaként végigég, hogy e milliárd évek során míly törékeny pillanatsor és állapot az élet, az emberlét... így mindezt amit átélve én, mint a létezés egyik halmaza és lehetősége, megtapasztalok, örömmel teszem és minden izgalmas pillanatában érezni próbálom a többi részt is, mert összefüggök velük, egy változatuk vagyok.
Tudom, hogy az elmúlt évtized megannyi élményét egy jelenleg ismeretlen valakivel kellett volna megosztanom, vagy tán egy majdnem baráttal, tudom, hogy valamikor valakivel elmentünk egymás mellett, akivel örökké együtt kéne lennünk, de nem tudom, ki az és mikor.
Nem hiszem, hogy létezik valaki a közeljövőben, akivel egymás útját kiegészítjük, mert a hit egy állítás elfogadása vakon, önhazugság, viszont bízom benne, mert a bizalom a kérdések és lehetőségek tudomásul vétele, azokra odafigyelés, hogy a megfelelő véletlent kiteljesíthessük.
Tudom, hogy nem fogok többé társat keresni, mert eddíg nem sikerült és csak felőrölném magam a magány érzetében... még akkor sem, ha vágyom kiteljesedni minden lehetőségem mentén és ezt megosztani is akarom.
Sodródok és majd alakul, a lehetséges történésekre bízom, de megsiratok minden elvesztegetett pillanatot, melyet nem valamilyen módon szeretettel és boldogsággal töltöttem ki.
MOST E ZENE ZEN-E TÖLT KI
