közül néhányan kérdezték, hogy most akkor mire a szünet, mondom nem szünet, írogatok tovább, csak meditatív pihenő volt, így a kapóra jött (felgyűlt) szabadságokkal átfedésben, melyeket az elmúlt néhány hétben ki kellett vennem. Akadt pár alaposabban és részletesebben átgondolni való, köztük felgyűlt ötletek, melyek miatt változtattam pár dolgon, frissítettem a tudásom egyes területeit s újra használatba is vettem s fejlesztem azokat, mert bizonyos számításokat és modelleket fejben vagy papíron pontatlanul vezetnék le és feleslegesen hosszú idő alatt (programozás, persze grafika is)... átgondoltam az emlékeimet néhány emberkével kapcsolatban, hogy emlékeken túl egyáltalán még van-e közünk egymáshoz, de legtöbbhöz már nincs. Többségük már egy másik élet. Egy elmúlt élet. Csak kevés maradt, ők még hiányoznak (szerettem őket, ez így is marad meg, bennem belőlük egy-egy korszak örökké), de eltávolodtak s más sorsot élnek, aminek nem vagyok része.

Eközben kettő tényleg bevégezte (egy rokon, egy cimbi), egy pedíg majdnem, mindhárom autós baleset pár nap eltéréssel augusztusban, persze külön-külön... Ők már tudják, amit talán elmondtam nekik, a harmadik szerintem még értékeli magában az eseményt, már ha emlékszik rá egyáltalán, az előzőek már nem mesélik el senkinek. Persze halmozott tapasztalati alapon megszűnt az ösztönös félelmem a haláltól, de pont ezért vagyok óvatos a világban, mert tudom, hogy miért jó a saját odaát-világom, de azt is, hogy miért érdemes még maradnom, mik a további ittlétem várható következményei és talán még boldog is lehetek, már az alapvető lelki egyensúlyon és harmónián túl, mert azt egyébként is fenntartom, de itt leendő párkapcsolatot értettem, mert anélkül üresnek és élménytelennek érzem.

A "többiekkel való kapcsolat teszi elviselhetővé a létezést", ami igaz is, de a miértre adott válasz érdekesebb utat mutat. Azért, mert az emberi elme él, változik, tulajdonképpen az emlék és élménytömeg folyamatosan újraértékelődő, fejlődő lüktető halmazának tekinthető aktív és passzív részeivel együtt, állandóan apró változásokra reagál, újra egyensúlyba áll minden megélt és megtanult ismeretmorzsa beépítésével, ez készteti aktivitásra. Ha csak változatlanul ugyanazokat ismétli, akkor elfárad, unottá válik, lekapcsol, elöregszik. A változó pedíg a másik ember. A közös élet, a közös élmények, emlékek. Persze vannak pótszerek, mint kisállattartás, filmek, regények, esetleg droggal fokozva, de ez csak a belső világot önmaga értékelése elől eltakaró fátyol szépítő és figyelemelterelő hazugsága. (aminek félrerántásához négy lovas is kellhet)

Tapasztalataim szerint, végül úgyis csak az emlékeidet viheted magaddal, azokból lesz egy pillanatra végtelen idejű új világ, már ha képes vagy teremteni egyet, s ha van benned valami végtelen harmónia amivel megformálhatod (esetleg ugyanezt, ha eléggé szereted és ragaszkodsz hozzá épp akkor), de ez mellékes, a lényegi, hogy kapcsolat nélkül mi bír még valakit maradásra?

Szerintem az alkotás és változtatás nem valódi ok, csak ürügy, kifogás, hogy ne kelljen a jövőbe nézni.

Az ok az élmény lehetősége (szerelem az életbe, valaki miatt), már ha úgy érzed, van rá esély.

(ezügyben sose kérdezzetek szektásokat, mert önkorlátozott a gondolkodásuk, tiltott gondolatok miatt nem tudnak kitörni a saját minipoklaikból s válaszaik nem a létezésről szólnak)