Az érzelmi állapotomat és a kapcsolódó, hiányzó emberélet-összetevőim mibenlétét jól mérhetem azzal, hogy a romantikus zeneszámok milyen érzéseket keltenek bennem... már nagyon rég óta szomorúakat.

Megannyi válaszút, oly sok lehetőség, mi tart éppen ezen az ösvényen?

A választ tudom, de a kérdés, hogy megannyi döntés mit adna és mit vett volna el, ha másik okozat szerint döntöttem volna akkor, sokkal szebb oldalra lapoz... az összefüggésekre, életek egymásra hatásaira, a sorsok finom pókhálóira, kritikus pontokat vastagon bekarikázva, melyek már előre döntenek helyettünk is... és így tán még sodródva is, -ha nem csak másoknak ártásra szorítkozik egy sors-, akkor hasznos a lét egészére, önmagát kivéve abból csupán... Ahogy a létünket az interakciók írják naplóinkba, úgy felejtjük is a pillanatokat, kivéve, ha igazán értékes számunkra... ha keresztút is egyben... akkor a lenyomata mélyen bennmarad...

Mi lett volna, ha...

... ha nem nézek ki az iskolaablakon általános második egy őszi estéjén, egy bizonyos pillanatban, gondolatokra várva, kitágult időérzékkel gyönyörködve az esőben, amint közvetlen előttem lassított filmként elszaladt egy villámsorozat s emiatt elkezdtem megérteni... ha évekkel később szándékos véletlenül nem szoktatok le valakit a cigiről, ezért később, viszonylag jó testi állapotban éri néhány komoly műtéti megpróbáltatás, amit nem él túl, majd évek múlva nem töri be az orrom... ha nem inspirálom és orientálom azt a néhány srácot akik sokak életének támaszai nem lettek volna emiatt, munkahelyek sokasága nem létezne és szülővárosom színtelen szürke lenne... ha az egyiknek nem csináltam volna meg néhány beadandóját mikor balesete miatt írni sem tudott s később végzett volna (ha egyáltalán), később nem lett volna éppen ott és akkor abban a szakmában, ahol emiatt mosolyogva léptem be egy ajtón ahova miatta lett kedvem bemenni épp jókor... ha ugyanőt megcsókoltam volna középsuliban, mert foglalkoztam volna az érzéseimmel és hamarabb megértem azokat, érthetetlen vágy helyett... Ha figyelt volna rám a mellettem álló bácsi és nem lép le az útra ezért nem előttem szakad szét s emiatt nem tűnnek fel az előérzetek... ha ez éppcsak tizenévesként még megdöbbentett volna mert nem látok annyi embert leugrálni a szemközti tízemeletesről az évek során (szalagház) és annyi elgázolt gyereket az iskola parkolójánál a két fekvőrendőr közti ötven méteren, ami mellett laktunk... ha hamarabb figyelni kezdek az érzeteimre és ösztöneimre, de akkor azok valódi megértésére más tapasztalatok kihagyása miatt lennék képtelen... ha sikerül elszöknöm és eltűnnöm idejében a gyerekkori pokolból... ha a kocsmáros öt és fél éve nem küld ki zártkörű rendezvényre hivatkozva és ezért nem lettem volna ott a zebrán ahol épp akkor meghalt és elmúlt valami egy embertestben... ha nem kezdek fotózni és nem ismerem meg az egyik srácot egy gólyahéten... ha az aszfalton fekve nem villan be, hogy valami hozzá húz és inkább nem kelek fel... ha nem mondtam volna el senkinek hogy meleg vagyok... ha nem csókolom meg és lök el magától, az üvegbe, mert nem félt volna önmagától, ha hagy elvérezni, ha nem ő csókol meg pár napra rá... ha nem fogadom el azt a pár felest a hotelbéli elődöm búcsúbuliján így az egyetlen környékbeli meleg srác nem ittasan lát először és nem érti félre a szándékaimat, mikor tényleg csak beszélgetni akartam s nem skatulyáz be... ha nem kerültem volna ki valahogy akaratlanul minden megfelelő srácot... ha nem lettem volna pár kósza perctől eltekintve mindvégig egyedül... ha nem találtam volna néhányakat akik egy-egy kis részét tényleg örömmel értik meg... ha nem is lettem volna s így nem hatottam volna...

Akkor most nem emlékeztetne semmi arra, hogy létezem.

---A munkahelyi óvodás szinvonalról és a kikapcsolt Cmonoxid érzékelőről majd holnap---