A bejegyzés a szellemi fejlődésben megálltak nyugalmának megzavarását is könnyen okozhatja (mint általában e blog) olvasását kétszáz éves kor alatt csak szülői felügyelet mellett ajánlom (szigorúan, különben mars az ágyba vagy nézz inkább tamponreklámokat stb...)
a szombat esti kiruccanás, melynek során picit nyüzsgőbb környezetekbe mentem a lakhelyen lévőnél (a szokásos drogos bagázs volt itt, folyamatosan vigyorogtak, de nem örültek és poén sem volt, csak piáltak hozzá), vasárnap korahajnali hazabuszozással zárult, mikor elfáradtam s erősen becsíptem, amihez hozzájárult, hogy késő este, az utolsó busszal juttattam porhüvelyem a város közepébe, valamivel tizenegy után.
Az egyik főbb utcán, közel egy színházhoz, az egyik -ideiglenesen rengeteg csillogó vörös bársonyszerű szövettel burkolt- épület emeleti sarok-erkélyén egy hatalmas travi, néhány fátyolfüggönyt és parókát magára megfelelő jelmezként illesztve, egy még hatalmasabb testű operaénekes nénit játszva énekelt kihangosítva, kb ezer fős tömegnek, sokszor hatalmas tapsokat aratva előadása fizetségéül s okkal, mert egyrészt jó hangja volt, amit jól is használt a játszott karakterként, másrészt az átvezető szövegeket illő s ülő poénokkal tűzdelte.
A pubok clubok, mint a bulihelyek úgy mindösszesen tömve voltak (kollegáim szerint vasárnap este is, de azt kihagytam, mert a szándékom e kimozdulással nem a felesleges idő pazarlása volt, de erről később), a clubok többségéhez sor állt, amelyekbe én menni szándékoztam (mentem is) azok előtt viszonylag kisebb sor, úgy öt-nyolc emberke ácsorgott, láttam olyan meleghelyet, ahol az előkert massszívan tömve volt s valszeg a mögötte levő viszonylag pici club is, ennek ellenére még úgy ötvenen álltak sorba előtte, sarkon túl is aminek azért már lélektani határként is szerepe van. Persze ez nem növelte a hely szinvonalát... számomra. Nem jártam még ott és nincs is tervben, valahogy nem vonz a kintről is látható benti hideg miliő, nem azért, mert látszik, inkább a fagyos légkör miatt, ott még nem láttam egy mosolygó arcot sem, szomorkodni meg miért mennék?.
A szándék nem önmagam lestrapálása vagy a folyamatos piálás, inkább egy belső ön-átrendezés volt, hogy pár órányira úgy vegyek le a korlátaimból, hogy közben tulajdonképp vidám-felszabadultan érzem magam és a konditermi szögletességhez képest véletlenszerű-szabadon ellazultan koncentrálás-,irány és cél nélkül mozgok táncolva pár órácskát, néha csak hűs itókát kortyolva, mosolygón nézem percekig a lüktető tömeget, mely önfeledt hullámaiba eztán ismét pihentetőn merülők.
A korlátok, melyek egyébként visszafogják a mások számára -adott helyzetben- szélsőséges bármilyen reakciókat s a magam számára szélsőséges érzelmieket, hogy általában mindenféle egyensúlyok bennem kényelmesen és hatékonyan együtt működhessenek. Ezeket köznyelvben csak mint "testi és lelki" bár ez végtelen rusztikus csoportosítási kísérlet a régmúltból, úgy a Galvani féle elektromos kísérletek szekták által romlásba döntött fekete középkorából -mely még ma is tart- de mondjuk az idegrendszer elektromos jellegének s szerepének elméleti összekapcsolása előttről.
E korlátok által felhalmozott feszültséget a fenti módon leadtam, vasárnap estig a leadási folyamat egyéb hatásait :) kipihentem, majd tiszta fejjel (azaz gondolat-és szándékeltérítő feszültségektől mentesen) folytattam a következő nappal, mely munkával telt, azaz a test a tudatom egy pici szegletének felügyeletével elvégzi az aprólékos és nagy odafigyelést igénylő feladatokat (miközben hallgatja a fáradt hétfői pletykákat és unalmas rádióműsorokat), a nagyobb rész nyugodt s homogén összhangban hátradőlve s plafont bámulva, vagy épp a holnapi kék égen felhőként sodródva gondol bele eddigi létem beteljesületlenségeinek ok-okozat sorozataiba, visszanézve rengeteg emléket, lehetséges alternatívák erdejének apró ágait, belenézve azok szemeibe is, kik akarva-akaratlanul részei lettek egy ideig és hatottak rám, vagy kik csupán mások utasítására megbámulták s bámulják életem (ami nem ez utóbbiakért van). Felidézve a poklot, mely rég nem ijeszt, ami nem ragad el, mert nem részem, csak utam szegélyköveinek mások által kirakott sora, felidézve azt az egyetlen helyet, ahol a létezés jónéhány örök pillanatra én lehettem... s egyre szomorúbbá váltam, mert:
Van egy nagyon egy rövid lista, melyet közel húsz éve jegyeztem fel s amelyet soha nem írtam le. Nem álmok vannak rajta, hanem kulcspontok, elágazások, melyek megvalósulásokhoz, átalakulásokhoz és kiteljesedésekhez vezetnek (nem csak a sajátoméihoz). Egy részük már teljesült az eredeti sorrend szerint, többi még nem. Elment a kedvem a listán szereplő eseményekre várakozás miatt, amiket nem siettethetek (sem okom sem eszközöm), viszont a történési időket nem tudom. A túlélés még motivál, a holnap, a jövő történetei, de ha más nincs, úgy meddig? (ez költői kérdés, nem keresek választ) Nem vagyok agyatlanná tett TVfüggő, hogy a világ boldog pillanatait csak nézzem, megszakítva idilli pillanatok s tájak reklámjaival...
