Hogy milyennek látjuk magunkat, vagy másokat, ez folyton változik. Napról napra picit más és más a kép, a személyről is, aminek önmagunkat tatjuk, legyen az egy bábu a táblán, vagy egy mindenen átható erő, ám az alakulás és változás ritkán alapvető, mert a mások véleményére folyton figyelés miatt felvesszük a környezetünkbe illeszkedéshez választott, vagy épp annak hitt, ám valójában a táblára illeszkedő üres mezőn szükségszerűen betölthető szerepet.

Ahhoz, hogy mégis azok lehessünk, akik lenni akarunk, hogy egyszerre tényleg valódi önmagunkká változni kezdjünk, hogy saját sorsunkat járhassuk be, ragaszkodnunk kell azokhoz a pillanatainkhoz, melyeket saját döntéseinkkel hoztunk létre, melyek felemelőek voltak, melyek elragadtak azokkal a gondolatokkal amik bármire képessé tehetnek. Ez adja az érzést, mely valóban olyanná segít alakulni, amire vágyunk.

Túl kell lépnünk a múlt dolgain, de nem elvetnünk, hanem alapozásként és tapasztalat gyanánt elfogadva integrálnunk önmagunkba, mindent és mindenkit amit gyűlöltünk, szerettünk vagy közömbösen bámultuk futólag a létezését, azokét is kik mellett elsétáltunk és tán csak visszamosolyogtunk. Ez tesz minket kötetlenné, döntésképessé, függőségektől mentessé, gondolatainkkat szabaddá.

Hogy az önálló gondolatok, a függőségek levetkőzése felszabadít a szerepeink alól, hogy felelőssé tesz saját sorsunkért, hogy mindez egy hasonló által nyújtott társaság nélkül unalomra szánt idő hiányában is magányos érzet, ez el nem kerülhető de elviselhető, mert ha még nem vált mindenki más bábuvá, akkor lennie kell egy megfelelő hasonlónak.

Van olyan, akivel kétszer is találkoztam már, először barátokká váltunk, majd találkoztunk véletlenül úgy is egy soknapos fesztivál előtt egy átszállásnál, hogy ha elsőre nem ismertük volna meg egymást, akkor ott csak egy fura deja-vu érzettel néztünk volna egymásra, mielőtt továbbmegyünk... Ha anno csak egy eltérő döntést hoz bármelyikünk, mint ami létrejött általunk éltünk során, másképp lenne, így másra nézek furán, olyanra, aki egy másik alternatívában volna fontos, vagy tán csak az első találkozás mellett megyek el épp? Válik így az nem létezővé...

Mi van, ha azt érzed, nem azon az úton jártál már egy ideje, amin kellene, ha éppen változol hogy mégis azon járóvá válj, fejest ugranál abba a kalandba, amivel még nem vagy egyenrangú partner a másik résztvevőnek és csak csalódottan érne véget hamar, ami örök lenne talán, ha már korábban változol?