Volt ma pár perc, amíg az az érzés töltött el, mint amikor a szolfézstanár annak idején, a régmúlt zeneszerzőinek feljegyzett/cselekményeik szerint leltározott/konzervatívan következtetett élettörténeteiről beszélt, monoton hangon. Máig nem értem, főleg egy énektanár hogy képes erre, dallam nélkül, lelketlenül, érzéketlenül. Valahogy eltávolodott a világ ilyenkor, ő is messzebb került, mintha kilométerre lenne, én pedíg itt benn, a testemben, az arcom mögött, két lyukon kandikálva ki a képre, a nem létezőre, mint egy fehéren-fénylőn izzó-élő gondolattömeg a csontváramban, melyből e testet csak irányítom, s játszom csak az életet. Persze mind kifinomultabb biotömeg ez, melynek örömmel érzem minden pillanatát, de néha, talán fáradtan, vagy unottan a környezet zajait megfigyelve, valahogy csak egy burok a testetlen körül... ekkor objektíven gondolom át e test dolgait...
Így azért edzem, figyelek rá, hogy tovább tartson, ne romoljon el, egészségért, nem a jó kinézetért. Megpróbálom nem mérgezni, mert szeretem az életet...
Szeretek végigsimítani a bársony-mohán,
érezni meztelen hátamon a szelet,
látni, hogy madár morzsáért dalol,
ölelni ki viszontszeret...
Benn érlelődni ízes könyv-gondolaton,
jó aszú pohárban, illat afelett,
beszédes étel asztalon, hiszen
szerető-gondos kezek amegett...
(G.Z.)
Egy ilyen perc után hagytam el a dohányzást is anno évekkel ezelőtt, mert az ilyen percek megmutatják, míly felesleges is e test számára s haszontalanok benn, az egyénnek is némely dolgok...felfokozott pillanatokban a
(furán tördel a freeblog szerkesztődoboza)
megnyugvás igényéből s teendők rendszerességének megszokássá válásából kialakult pici
függőségek. Rég nem vagyok apró céltalan megszokások rabja hát, most belegondoltam, a társadalom által belém ültetett kényszermozdulatoktól mentes,
egészséges emberlény, tulajdonképpen szabad vagyok...
Szeretetet érzek, bár fókusztalan,
Így boldog vagyok, s nem bánt nagyon, hogy egyedül.
