minden máshoz, de ha épp nem, egyszer talán majdnem olyan lesz...
Ez sem quantum fizika...
Nem gondoltam, hogy bennem ez a két téma valaha is párhuzamba áll, de sok egyéb (társadalom/gazdaság/részecske/egyéb összefüggések és dolgok az univerzumban)-modell ötleteim is itt raktározódnak évek óta agyam fiókjaiban, várva, hogy legyen időm grafikus modelleket programozni belőlük, amilyennek én ezeket látom, mert az szép és másoknak is segíthet megérteni e világot, csak idő kérdése volt, mikor simogatja meg egymás fejét e két iker-ismeret.
(Hogy be is gépeljem, erre Kyle inspirált, Kevin pedíg, hogy webre engedjem)
Valahogy az ember érzelmi állapota, számomra olyan furán, hasonlít a részecskék állapotaira. Elképzelve egy gyorsan pergő-forgó két-, vagy többpólusú térbeli alakzatot-mezőhalmazt, ahol a mezők jellegéből adódóan lesz egy pozitív és egy negatív (persze ez csak az áramlás iránya) súlypont és egy viszonylagos töltéstöbblet a benne foglalt (kifelé mutató) pólusok látszólagos többlete miatt.A teret tekinteném emitt az érzelmi élet univerzumának, ahol van nagyjából fel-le előre-hátra balra-jobbra és ezen inerciarendszerben értelmezhetném a moccanatlant is, hol XYZ közel változatlan.
Ilyen érzelmi világban merre mutat épp a pozitív-negatív oldal, szinte végtelen változatban létezhet, ha elindul s mozdul a személy valamilyen irányba, minnél sebesebben, annál inkább csak az irányra merőlegesen levők felé fordul-figyel a pólus, mint a gyorsan száguldó részecskék "tangens irányba mutató pörgése", látszólag alkotva hullámot a középpontja körül keringő pólusaival, ellentéteként, az elmozdulatlan részecske gyorsan pörögve, mintegy majd' semleges felhőt alkotva pólusaival maga körül, minden külső hatásra érzékenyen reagálva pörgés-irányt vált s a pillanatnyi állapotát nem látod tán épp, tudod, hogy minden irány, szinte egyszerre benne van.
Ilyennek érzem az emberi érzelmek világát, ahol jó esetben minden irányt megtapasztalva, teljesként pörög stabil belső énnel, bár lehet, instabil belsővel izotópként gyorsan szétszakad, vagy tesz meg éltében nagy távot épp, mire megtapasztal mindent, sok idő telik a világban, végül ütközve maga is darabokra esik.
Ha hasonlót keresel, mozdulnod kell, ekkor figyelsz, de csak magad köré, így nem látod mi van előtted,
majd ütközöl valakivel, változtatsz amazon így, máris más lesz ő,
mint akit kerestél és nem azt látva ott hagyod, lendülsz tovább.
Vagy nyugodt teljességedben várhatod, míg neked jön egy másik, de csak szomorún látod,
mint körülötted suhannak el sokan, majd instabilként szétesel.
Vagy valakivel mozogsz tán egyfelé, hasonló tempóban, így érdekes és veled tart egy darabon,
ám töltések zajos vonzásán, lökdösődésén kívül csak a vágyó távolodás marad.
Vagy hasonlóval ütközöl és mindegy merre, ám együtt, lassan, közösen pörögve tovább.
Itt fontos megjegyeznem, hogy az együttélés a kölcsönös szeretetben, megértésben csúcsosodik ki, de ez nem egy év alatt alakul ki, addíg hosszú út vezet, sok-sok alkalmazkodás és reakciók kölcsönös megismerése által, közös élményekkel, kölcsönös barátságon át, belegondolva sokszor, hogy mit érez a másik épp és szeretettel-türelemmel-belső harmóniával válaszolva.
