láttam ma valakit, kb velem egy magas srácot, aki érdekes, furán valamiképp, mintha ismerném, nagyon is, még a családját is (alacsony és duci anyuka és hug?! Mindhármat emlékezetből le tudnám rajzolni...), csak a nevek hiányoznak és a kapcsolódó történet (durván deja-vu) az pedig nálam soha nem véletlen. Pont ásítás közben pillantottam meg s már el is tűnt. Nem volt időm alaposabban megnézni/belenézni, talán ezért volt érdekes. Nem számít, már tova a pillanat, de úgy érzem, még találkozom vele.
Ideje kiiktatnom magamból az ilyen dolgokat, hogy másokra figyelés, mindig kegyetlenül megbántam utólag.
Ezért is van, hogy NEM tekintek el a céljaimtól, a lehetséges alternatíváim körülményeitől, mint például: partner összhatása, megvalósítások bizonyos háttér-szerveződései... ha nem megfelelőek akkor inkább más úton járok, aminek az adott tényező többé nem része... Persze ez, a szándék lehetséges indokaiból vesz el, a cél így nem változik, csak megszűnik.
Sodródva, s inkább tovatűnni az adott folyószakaszból, mint rossz helyen kikötni, ami nem én vagyok, ami taszítja minden porcikám.
Furcsa így, mintha más történetét élném, amit már előre elolvastam ám oly rég, csak a gondolatmenet fordulópontjait okozó pillanatok képei maradtak volna, mint látni engedve ahogy a dolgok másként történnek, mint kellene, de a kép akkor látszik csak a valóságban is, amint épp azt és onnan látom, deja-vu, mint egy elkallódott régi álom, pont úgy, ahogy akkor történt, csak a pillanat maga más eseményláncot okoz. Mintha az a bizonyos kéthasú óraüvag egy ismételt fordítás során leesett volna a polcról és épp szilánkokra törne az időben.
s a történet így, csak egy törött árnyék, kavargó betűk, elégett tervrajz, majd inkább üres, kitépett lapok.
