Megnéztem a Prayers for Bobby c. filmet...
Megérintett... voltaképp felidézte korai tizes éveim...
Amikor álmaidban fiúkkal vagy, igazából ott van benned, de nem mondhatod ki, mert nem tudod értelmezni, nincs példa, nem láttál, nem hallottál ilyenről, csak pejoratív, becsmérlő tartalommal, mint álnok mesebeli szörnyek jelennek meg ők az alapján, ahogy beszélnek róluk, de tudod, hogy nem vagy rossz, gonosz, mégis ilyennek festenek le általuk, téged...
Szerencsémre, szüleim nem figyeltek rám, azon kívül, hogy a napi feszültséget homokzsákként levezessék rajtam... inkább ezért akartam feladni, nem pedíg azért, mert a fiúk vonzottak... nem vettem tudomásul, kikerültem ezt az érzést, megpróbáltam szimpla baráti gesztusként értelmezni... inkább lekötöttem magam sporttal, könyvekkel, csak hogy a "családom" elől addíg is eltűnjek, hogy az érzéseim elől eltűnjek, hogy a nemlét vágya, az örök magány fájdalma elől eltűnjek... a haláltól nem féltem, amióta AZ "véletlenül" megfojtott pár percre (erről sem beszélhettem soha)... onnan tudom már, milyen, így azt is, hogy számomra nincs különbség egy magányos élet könyvek közt, azok lapozható univerzumait bejárva, információval töltekezve magam majdnem élőnek érezve, vagy az emlékeimmel összezárva testetlenül egy üres térben egyedül, a végtelennek tűnő haldoklás utáni pillanatokban, eónnak érződő percekben létezve, mikor megszűnik a fájdalom, a tested érzetével együtt, megszűnik a látás egy fókusztalan fénykörben, megszűnik a hallás, miután hallottad utolsó görcsös dobbanásait saját rángó szívednek, mikor mindez elmúlt, egy megkönnyebbült sóhaj mosolya vetül csak arcodra, de azt már nem érzed...
Halott vagy... egyedül vagy... felszabadult, egy boldog érzet, a tökéletes nyugalom állapotában te, mint egy pont a végtelen ürességben, új tér és idő benned, határtalan, amit gondolataiddal, emlékeiddel, fénnyel töltesz ki, hol világok jönnek létre általad, testet öltesz ott, mint energia, anyag, létező, a szeretet érzete által, ami benned élt mindíg egyedül, immár szabadon... Azt hiszem, ez az állapot valahogy velem jött onnan... csendben, jobbára magányosan, de ezzel együtt nőttem fel... és kitörölhetetlenül bennem is marad...
szomorúság... ez az, amit felidézett... sajnáltam a fiút, a belé plántált jövőtlen érzet miatt, mert magam is éreztem ugyanezt... a kilátástalanság, mely önmagad megtagadására, reménytelen változni akarásra kényszerít, ám hasztalan, így feladod...
megpróbáltam heteró lenni magam is, mert annak neveltek, de nem vagyok... úgy reagálni, mert helyesnek tanították... de számomra nem az... bárcsak nem elavult, régi könyvekből szedhettem volna össze, mit lehetett a fiúk iránti vonzalom témaköréből, hazug régi könyvek, melyekben ez már megfogalmazásában is elítélt volt... visszagondolva, ilyenkor úgy érzem, hogy minden tettem és pillanatom abban a tizenöt évben felesleges, kidobott idő volt... szerencsére AZ időben megölt, mielőtt én adom fel és teszem magammal nagyjából ugyanezt, viszont hatékonyabban... szerencse, mert így később, miután eljöttem tőlük, lassacskán, jobban megismerve magam, elkezdhettem végre élni...
Sajnálom azon kortársaimat, akik feladták... vagy akik felismerve addigi félrevezetett életüket, feladják majd... szomorú vagyok az eldobott és a boldogtalanná tett életek miatt...
Homofóbia, a gonosz emberek vallása, ekképp félelemben élő+ tudatlan és/vagy öngyűlölő szolgáiké is.
