a filmzenék. Az első, amelyik igazán mélyen megragadt bennem, 1985-ből a cocoon, James Horner munkásságát dícséri. Egyszer hallottam anno... sok-sok évvel később (pár éve) a 200 éves ember című film címzenéjében abban hallott dallamokat ismertem fel, egyértelműen Horner dallamai és tényleg... (a kettő theme song részben egyezik)

Egyébként olyan érzésem van, (sőt, biztos vagyok benne) most, hogy a soundtrack albumot megszereztem és hallgatom, mintha későbbi filmzenéit ennek egyes dallamaira építette volna fel, némelyikből kibontva egy-egy egész új theme song-ot... egyéb emlékezetes filmzenék tőle Star Trek (The Wrath of Khan), Titanic, Aliens, (és bár rühellem így gyűjtve fogalmazni számolatlan a kiváló zenét),  "stb"...

A zene tölti fel érzésekkel a filmet, hogy az ember beleborzonghasson a szépségbe, a groteszkbe, megtapasztalhassa a felemelőt és a félelmetest, a monumentális befogadót és a reszketeg rémisztőt... A mély zsigeri vibrálást, az ismeretlen előtt, a magas hangon bőrt hidegen izzasztó sikoly szerűt a megtapasztalt idegen pillanatában... (Szerintem a zenén keresztül érhető el az emberi érzékek, érzelmek feltérképezésére alkalmas matematikai modellrendszer.)

Ami szép, azt sosem feledem, mert szeretem a vele járó boldog érzéseket mindörökké magamban hordani, hogy a legsötétebb pillanatban is mosolyoghassak a bennem élő emlékek és érzések univerzumán szárnyallva :)

A zene, a természet, a szép emlékek együtt a drog nélküli boldog, lebegés maga :D

Szeretem a létezés szépségeit. Harmóniákat, a mögöttük rejtőző emberi érzéseket, amelyeket így átérezhetek, mint gyönyörű konzerv érzelem, ha szerelmem, párom nincs, akivel ugyanebben lebeghetnék örökké.