az egész világba, nem egyes emberekbe, az valahogy ritka kivételtől eltekintve egyoldalú volt s elszakadtam mindtől idővel, nem is embercsoportokba, nem emberiségbe, ezek csak apró részei a természetnek, úgy mindennek, amit fura mód, magamnak érzek. A boldog egyensúly érzése, szinte lebegés... az az állapot, mikor eszméletvesztés nélkül fokozatosan áll le a test majd a végén a tudat, meghal épp, csak most nem tűnik el a test, az érzékek, csak egyszerűen 'felszabadult üresség benne a mindent kitöltő tudat'  helyett felszabadultan itt, a mindent kitöltő-átjáró tudat érzete egyensúlyban s létezésben.

Határozottan kellemes. Pedíg nem is drogozok, se szesz.

Sokszor hallottam, hogy szegények ópiuma a hit, szerintem "a vallási élmény, mint reményből lett végtelenség befelé fókuszált érzetének katarzisa", azaz boldogok a tudatlanok, kik magukat tudják szeretni s tudnak nem hinni az emberlény véges léltében, hazudni a halál nem létét, ez persze önző és változatlanságot hazudik a változó helyére, nem létezővé hazudva azt, ki nem része a szűk személyes világának.

Szerintem a másik véglet kellemesebb, kötetlenebb, szabadabb a tudatosság, a létezés, a változó világ és változó test elfogadása, óvatosságra int, odafigyelésre, a szeretet megélésére tanít mások és a mindenség felé, bár ehhez kb át kell esni azon a szakaszon, amikor minden, amit tanultál, az emlékeid, a tapasztalataid, a tudományok és ismeretek témaköreinek nem egymástól függetleníthető volta miatt rendszerbe áll és a tanultakon felül majd ugyanannyi mindent magad is meglátsz, a mozaikok összeállván sok újat mutatnak, mert kiteljesedik az a képességed, hogy bármely nézőpontból látva megérted annak világát s ez ijesztő is néha, de jellegéből adódóan utánagondolsz, akár utánaszámolsz ezeknek, más tudományágakban mások gondolatai közt találod meg a válaszokat, melyekre magad is rájöttél, vagy akár még le sem írták addíg, esetleg hasonlókat sem, de nem is számít, mert számodra már nem kérdés egyik sem, hiszen tudod, hogy mindent mégsem tudsz, de amit nem, arra itt van a válasz körülötted s félelem nélkül kérdezel. Kiteljesedett érzés, mintha az egész világ, univerzum közelebb lenne s benne minden részlet szinte tapintható, átélhető-érezhető és gyönyörű a maga célszerű egyszerűségében, s nem hazug, hisz a halált nem tagadod el, elfogadod a létezést is, a tudatod elmúlását is majd, ami tulajdonképp így, hogy nem is olyan fontos mint a léted időszaka, már nem teher, nem fog vissza, nem rémiszt, jelentéktelen s e teher nélkül az élet hosszabb, teljesebb, részleteiben átélhetőbb.

Szerintem: A félelem s érdek nélküli pozitív érzés a szeretet maga.

S mint jelenlegi plátói szerelmem, a létezés. Kár, hogy nincs fókuszpontom rengeteg jó érzést és gondolatot megosztani.

(Mondták már, hogy szektát kéne alapítanom, de az hamis, álnok dolog lenne, nem pedíg megosztás vagy kapcsolat az emberek közt a létezés megismerésére. Arra a gondolatok valók, határok nélkül)