az arcomba tolta minden kereskedő ma délelőtt a várost járva, hogy egyedül élek. Kívánom nekik ugyanezt, legalább pár hétre teljes mélységében tapasztalni, hogy értsék saját tolakodásuk másik oldalát is meg, mert nem a szivecske és a bonbon és a piros, rózsaszín és lila vackok tömkelege teszi, hanem az őszinteség és a céltalan kedvesség, mely nem eladni akaró mosoly, hanem olyan, mi a szeméből máséba egy végtelen pillanatra csillan, de ma nem láttam bármely két ember közt hasonlót sem.

"És ilyenekért jöttem vissza, ezért keltem fel újra és újra, úgy érzem, kár volt."

Dühös vagyok inkább mint szomorú, mert ebből erőt formálok, hogy az általuk előrángatott vágybuborékot visszazárhassam átlátszón szivárványfényt játszó üresnek tűnő hártyabörtönébe.

Önmaguk kilátástalanságában kárhozottként járnak körbe-körbe, ragadva s rántva le mindazt hazug mosolyuk mögé bújva, ki élne igazán s szárnyra kelve emelné magával őket is, hova vágynak örökké de falaikat levetkezni félnek, inkább őt is deszkára szögezik... szárnyát tollanként tépve, festve holdfény vérfeketére át inkább, minthogy lássák a derengő fényt is akár, mely a vak szemébe is igaz képet ád... vagy égne le fényétől gyújtva piciny életterük határairól alakosságuk aranybörtönének régi hazugságokkal telerótt festett fala, melybe minduntalan kapaszkodnak, legkisebb réseket is egymás letépett testrészeivel bőszen tömték el századokon át, s mint eltűnne köztük a szépségnek hazudott festék, sütne rájuk végre ugyanaz a nap.

.

Beszereztem két jó szabású inget, izletes zöldségeket és jó illatú teát, színes zoknikat...