forma 1-es gyerektroli fék nélkül, vádlibámulós kockafej, könyvből áradón a gyűlölet emléke...

1) egyik délután, rózsaszín babakocsival túl korán indult a busz ajtajához a meglehetősen kezdő anyuka. Angolosan nem vett tudomás arról, hogy a sofőrök néha hirtelen fékeznek, mondhatnám, hogy úgy vezetnek buszt, mint kisgyerekek a gumikeretes elektromos vidámparki kocsikat, csak épphogy mindíg megállnak koccolás előtt, néha meg mégsem. Ujdonsült babakocsitologatóként azt sem vette figyelembe, hogy elég lett volna szólnia a sofőrnek a megállóban, hogy "wait" az pedíg automatikusan (köteles) megvárja, míg legurul a járműről gyerekestül, biztonságosan. Emígy a tologatós négykerekűjével türelmetlenül elindult, (nehogymá' a szimpla gyalogosok feltartsák, mert ugye neki a gyerek miatt elsőbbség jár), az emeletes piros busz befékez, anyuka elengedi a gyerektolmányt, hogy kapálózzon pár másodpercig a plafonról lógó kapaszok közt, amire tizenéves kora óta nem fanyalodott, a négykerekűje előreszáguld a gumipadlós közlekedőösvényen és rózsaszín vászontetős ámokfutását röviden bevégzi a busz elejében. A poronty persze bekötve, de ha kirepül, akkor sem sérül, hiszen anyuka gömbformát képezve, tucatnyi rétegbe csomagolta egy olyan nyári napon, amikor még ő sem vesz fel bugyit a rövidszoknyához. Ő az az anyuka, aki a gyereket talán csak a műtés nélkül nagyobb bevágódós munkahelyi cicik miatt vállalta, esetleg a rózsaszín kiskutya megdöglött és kellett valami státusszimbólum-szerű, de képtelen korrektebbül foglalkozni vele, mint gyerekként az aránytalanul hosszú lábú műanyagbabákkal, annyi pozitívum mégis a javára írható, hogy legalább a szülés után nem dobta kukába, mint néhány kevésbé korrekt "anyuka" teszi néha.

2) van valami kellemes abban, ha megragadom valaki tekintetét, visszafordul és a szemembe nézve mosolyog. Viszont valami kellemetlen abban, ha a buszon egy szép sráccal sasoljuk egymást kölcsönös félmosollyal, de már leszállni készülve elől ácsorgok s a mellettem ülő kezdődő duci kockafej (szobában ül és heverész a képernyő előtt) a viszonylag izmos vádlijaimat bámulja nyitott szájjal annyira, hogy kb a fél utazóközönség vigyorogva néz rá, majd mikor ezt észreveszi (a kuncogások miatt már én is levágom, hogy kire figyelnek), körbenéz és lebámul a cipőimre és megkérdezi, hogy hol vettem a trainerjeimet, mintha nem a busz hektikus dülöngélését kompenzálón a kényelmes centisre trimmelt szőrzet és a bőr alatt játékosan fel-alá ugráló izmaim táncának látványában mélyedt volna el. Persze mondtam neki, hogy honnan van a fehér alapon fekete pipás cipőpár, majd leszálltam, ő is, én bementem a bolthoz, ő pedíg a PC worldbe... merthogy tényleg kocka, de a puhány és kevésbé okos, főleg tesze-tosza fajtából... (egyébként az infósok közül kedvelek párat, ám azok nem záródnak be a virtualitás világába, hanem pl zenélnek, sportolnak, közösségi témákért kimozdulnak, vagy csak szobarockerkednek, de akkor sem töketlen anyuci kisfia, mert dolgozik ha kell, elvégre nem minden infós kezd jólmenő szabadúszóként és teli zsebbel. Itt jelzem, nem vagyok infós, csak ismerek pár programnyelvet és írtam már gépi kódra anno -nem assembly- szóval sejtem, mi motozik az infós fejekben)

3) a helyi metróban volt egy érdekes cikk a magyar gyerekvasútról, de nem értem rá elolvasni, majd hétfőn...

4) a város másik végén kerestem egy bizonyos boltot, de zárva felirattal együtt leltem rá, mellette volt egy charity jellegű bútor- és könyvkiárusítás, használt cuccok persze, de érdekes régi dolgokat is látni, mint pl tizenkét lábú dohányzóasztalka, fura antik faragások minden újralakkozott és többször javított szekrénykén, átnéztem gyorsan a könyveket, kiválasztottam egy míves bőrkötésű madáratlaszt, visszafelé átpörgettem lapjait, szép képek, olyan, melyet autentikus angol képi világú festmények természet-hátteréhez lehetne használni, ám nem hoztam el egy fontért... Nem hozhattam el, mert az első borító belsején dátummal állt, hogy e könyvet anyu és apu egy akkor korombeli fiúnak adták tizenharmadik születésnapjára, mert szerette a madarakat és ornitológusnak készült, mikor én is annyi voltam, mostanra a fiú valószínűleg halott, hisz ilyen szép kiadást nem szokás másként eldobni. Egy másik élet, másik sors. Akkor, tizenévesen a könyvbe írott mázas hazug szavak létét már csak fanyar szomorúsággal vettem tudomásul és mivel csak megköszöntem, de nem vigyorogtam boldog örömmel, persze hogy a szülinapi könyv mellé kaptam pár pofont is. A heterók egy része meg sem érdemli, hogy gyereke legyen. Ezt garantáltan nagyon sok szenvedő gyerek tanúsítja felnőttként már, bár valszeg ők is hozzám hasonlóan integrálták ezt a múltjukat és magas ívben tesznek azokra az emberekre, akiknek a szüleiknek kellett volna lenniük, de inkább börtönőreik voltak csupán.