minthogy engem is pár fordulattal a napforduló után gyártottak, talán pont ezért ilyenkor kezd újra ketyegni egyfajta éves ritmus bennem. Persze épp egybevág ezzel az üresség-ünneppel, ami mindíg eltávolít a köznapi környezeteimtől kényszerszabadság jelleggel, de már megszoktam, hogy ilyenkor egyedül vagyok (megtanultam jól használni ezt a többlet szabadidőt). Persze ez más, jobb, mint kölyökként. Az akkori tapasztalataim alapján a karácsonyi thriller- és horrorfilmek az érzelmi oldalukat tekintve nekem igencsak valósak, nem rémisztenek, mert emlékidézés-szerűek. Ezért borsódzik a hátam a karácsonyos családi filmektől, a látszat-családoktól, amiket csupán megjátszanak, csak az a rész marad ki, hogy anyuci a szerető otthon melegében jól megveri a gyerekét, mert az nem örül az ajándékának jóllátható átszellemült fotogén mosolyogva, (miután kiabáltak vele, hogy a fán lévő szaloncukorból elmajszolt egyet). Ilyen gyerekként karácsonykor méginkább akartam meghalni, mint bármikor, mert össze voltam zárva velük másfél hétig (és erre az időszakra csak hat könyvet vehettem ki a könyvtárból, amikben lelkileg eltűnhettem ha csak picit is). Hogy miért nem léptem meg végül véglegesen, azt inkább nem e postban, de egyelőre nem köszönöm meg a létnek, hogy visszarántott magába általános negyedikben (vagy második? már rég volt, a pokolban különben is felesleges mérni az időt) a bizonyos szándékom ellenére történt fulladás után pár perccel.

A karácsonyi szünet azóta az EGYEDÜLLÉT ÜNNEPE. Az egyetlen, ami valahogy békés momentumként maradt meg, az egy színes izzósor, persze most ledes fényekkel, de valahogy megnyugtató, gombócba tekerve egy ilyen füzér az éjjeli hangulatvilágításom. Ellenben, ilyentájt kifejezetten rühellem, ha valaki behatol az intimszférámba (ahogy Estel megfogalmazta) ez nekem ilyenkor épp karnyújtásnyira ér. Persze szeretem, ha van annál közelebb is valaki, de az egyetlen, aki közelebb jóleső lenne az párom lehetne csak, ilyen pedig rég nem létezik, talán nem is lesz, ilyenkor nem számít, nem úgy alakult soha, hogy valakivel is együtt lettem volna így évzáráskor. Talán reméltem, ez az év nem ilyen lesz, de úgy tűnik, jó dolgok valójában soha nem történnek meg, a lét egy szadista viccgenerátor, amiben a szép álmok nem válnak valóra, főleg, ha teszel is értük. Talán ideje dühösnek lennem és mondjuk szenvedést és pusztulást kívánnom mindenre, hogy az ellenkezője teljesülhessen?!