valszeg pár napja napkitörés lehetett, esetleg telihold (felhő nélkül tudnám) hétvégére mindenki bekattant, udvariatlan lett, sértőn viselkedett, én mégis változatlanul mosolygok és poénnal ütöm félre a rajtam feszültséget levezetni szándéktalanul is akaró tudattalan ösztönemberek ártó szándékait, amely így nem tud megkapaszkodni bennem. Belőlem nem vehetnek el életkedvet, hogy általa töltődjenek belső lelki sír gödreik. Kinevetem őket, habár a támadás szóban is zavar egy pillanatra, csak míg feleszmélek sokfelé figyelő gondolataimból, hogy épp ilyen történik, ekkor szimplán felülemelkedem emberi gyengeségeiken (hiszen ők a hülyék), mintha félresodornám magam körül árnyaikat, saját purgatóriumukba küldve őrlődni őket. Akik nem tanulnak hibákból (bárkiéből), azoknak nem létezik sem megváltás, sem béke, csak pusztítás minden irányba.

A fény, többnyire önmaga iker-ellentétéből jön létre.

Hogy a fizikusok és a teo-isták is örülhessenek: igen, szubatomi szinten is.

Mellesleg lefotóztam a dombtetőn várakozó ötös buszt, ami így aktív-jelzéssel simán elhajtott a korábbi buszmegállók mellett, emígy:

a sofőr meg beparázott, mikor szemből is fotóztam, hiszen felismert... hosszan 'megállj'-t jeleztem neki, ő vigyorogva továbbhajtott, de az épp érkező következő 21-es busszal utólértem a kezdőállásán. Elkezdte félteni a munkahelyét (későn)... én is vigyorogtam rá :)