Minthogy a lehetőségek közt éppoly valószínűséggel jelen van, mint a közeledés, a távolodást is elfogadom válaszként. Azt is tudom előre, hogy szarul fog esni, éppúgy, mint amennyire a fellegekbe emel az ellentéte. Noha van válasz amit szeretnék kapni és van, amit nem, elvégre alapvetően ahhoz idomítom a jövőt, ettől még merek kérdezni, sőt, kell, anélkül elszalasztanám az igen lehetőségét is.

Van egy srác aki még érdekel, sőt évek óta valahogy mindig is potenciális partnerként gondoltam rá, de voltaképp az egyetlen megfelelő ember, akivel igazán szivesen eltölteném ezt az évszázadot, persze párként, talán -úgy érzem- hozzá is én állok legközelebb néhány szempontból.

Úgy érzem, ideje feltennem pár kérdést hamarosan, amíg még képes vagyok objektíven ítélni vele kapcsolatban, mert a rég elkezdődött belezúgás kezd meredek pályagörbét felírni énképem elméleti grafikonjai közé és eléggé sok mindent maga köré rendez bennem, amióta ismét kapcsolattartunk avagy beszélgetek -is- vele (legalábbis eléggé ahhoz, hogy picit remegjen a kezem, miközben ezt kb magamnak kimondva épp, vele gondolva, naplóvá gépelem) tehát ideje... aztán aszerint vagy igen, vagy nem.

Furcsa, évekre előre látni a fordulópontokat, de a kimenetelt nem... tudom, hogy nekem ez lesz az utolsó igazán fontos útelágazás... sőt, talán az egyetlen ami valaha is számít? A többi csak következmény, talán visszamenőleg is... noha a kimeneteleket számomra, alternatívánként már ismerem?!