Múlt héten beadta felmondását a kedvenc pincérem...
Mivel a főnökség minden kis vacak miatt őt rángatta elő, de azt sem mondták, köszi, sőt, fizetetlen túlórákkal tömték tele a heti munkarendjét... megértem a döntését... Egy hónap múlva már otthon lesz, majd némi nyaralás után, (az ő otthonában most telelés) visszajön angliába, de már másik helyre...
Mondtam neki, hogy hiányozni fog. Szerinte elfelejtem, de az elmúlt éveimből mindenkire emlékszem, akibe beleszerettem akár egy kicsit, néha csak egyoldalúan. Ők a viszonyítási pontjaim. Ezekből mind barátságok lettek, azóta is beszélgetek velük időnként s valahogy szeretettel gondolok rájuk. Ez a srác viszont meleg, mint én is, kellemesen dumálgattunk időnként a világ dolgairól, vágytam együtt lenni vele, mégha testileg nem is úgy alakult soha... francos véletlenek. (ááááá)
Pedíg minden benn figyel a homloka mögött, amit kerestem valakiben, külső is stimmel. Most szomorú vagyok, mégis boldog, hogy ritkán, de léteznek szerethető emberek. Úgy érzem, néha túlságosan megkedvelem őket s emiatt én leszek szomorú. Valahogy mindíg elsodorta őket az életük... vagy a haláluk... Tán csak nekem nem adatott meg, hogy boldog legyek valakivel? Ezt nem hiszem... na jó, mélyen belül tudom, ez olyan, mint a halhatatlanság... egyenlőre :)
Kap tőlem egy ajándékot... inkább útravalónak nevezném... azt az érzést, hogy nem lesz egyedül soha... Ha bennem mély érzések létezhetnek iránta, akkor másban is lehetnek ilyenek, csak meg kell találnia...
Azért is szükségesnek gondolom, mert anno rájöttem, miért nem hord soha rövidujjút. Látszanak a vágásnyomok az alkarjain.
