vannak pillanatok, amikor szükségünk van dolgokra, hogy emlékezzünk. Apróságok csupán, megélt jelenetek és emlékek idézői, ám ha az aktuális életünk végetér, az apró tárgyainkat nem vihetjük magunkkal, nincs többé könyv, mely gondolatot ad, nincs többé gyerekkori plüssállat, csak az létezik, ami már belénk égett, csak az létezik tovább, ki emlékként megmarad általunk.
Az új élet persze lehet a halál utáni néhány percbe/napba zárt örökkévalóság, míg a lényeg, a testben lévő program elillan (vagy bármilyen szar élmény is, de visszajön... néha többször is :S ), de lehet egy lezárt korszak utáni új, melyet általában költözéssel és hidak felégetésével indítunk s összekötött sorsok elszakadásával, barátok szomorú távolodásával kísérünk... bizonyos rétegében mindkettő felszabadító tapasztalás, de az előbbi nem jár szomorúsággal (a tapasztalónak) hiszen aki igazán fontos neki, az a létezésének végéig változatlanul része marad...
aki mindkettőn többszörösen túlesett, az valamiképp mindkettőt hordozza, az állapotot és a változást is. Részévé váltak az emlékei s mindaz amit végtelenként megtapasztalt (már ha hajlandó/képes emlékezni, ehhez gondolom gyakorlás, sok fejsérülés kellhet :D :S ), ám mégis egyetlen pici emberéletként tovább változik, játékként figyelve önnön létét s a létezést magát, mintha már benne lenne egy pillanatnyi örökkévalóság amit szuvenírként magával/ban hozott, belémerülhet de élnie is kell napról napra épp kárhozó lelkek milliói között... ő már egyensúlyban marad, ha akar, ám valóban érti, az embernek mi is a kölcsönös szeretet ami emlékként az ember végül önmaga lesz...
minden
