Talán a légnyomásváltozás rájátszik, az általános jó alaphangulat ellenére, belül egyre inkább nő egy hiányérzet, 1 valaki társaságára vágyom és ugyan nem is jöttem össze vele (még nem tudom, hogy alakul, de szeretném), nélküle valahogy most csendes, hideg van bennem, persze nem olyan amitől fáznék, hanem olyan, amitől nem érdekel a társadalmi külvilág, nem érdekelnek az emberek, kortól/nemtől és aktuális tevékenységtől függetlenül, kikerülöm, még egy kósza szemkontaktus se, persze munkahelyen igen, az legalább picit lefoglal, a munkatársak sem a saját kiindulópontjaikat tükrözik felém, zenét dúdolok, álmodok.
(az állatokkal nincs ilyen bajom, sőt, azok épphogy nem félnek ilyenkor, nincs sem ítélet sem szándék a szemük mögött)
Mozgó tárgyak csak a többi ember, ahogy ekkor testileg én is csupán, most nem gondolkodom egy töredék másodpercnyit sem az összefüggéseiken, nem érdekelnek a problémáik, a hiánybetegségeik és függőségeik. Kinyíltam s most csukódom kicsit inkább. Valaha volt lelki pánikszobám, mibe gyerekként mások elől picit tán enyhe autizmusként menekültem, ahonnan nézve minden csak tárgy és mindenki éppoly idegen, amennyire egy szabályok szerint mozgó tárgy lehet, ismét abba térek vissza pihenni, mint csendes lelki folyadéktérbe, ahol valamennyire én sem létezem,
azaz mégis, csak nem számít, lényegtelen, mert ekkor épp, a létem egyik célja vagy szándéka sem teljesül... ezért inkább a csend, épp csak annyira, hogy ne tudjon bennem fájni semmi sem, az sem, hogy egy komoly érzelmi kötődés határán egyensúlyozok amikor eszembe jut a kérdéses srác s amíg nem tudom, hogy alakul-e, addig nem akarok belé zuhanni, még az örvény szélén evickélni sem, -mert az egyfajta lelki kardio edzésként álreményekkel és apró reménytelenségekkel húz le-
s nem részem a feladás, csak a kilátástalanért nem változtatok, de őróla még nem tudom... bár sokat gondolok vele közös képi világot.
